Online fotómagazin

Érdekes helyek

Pillantás Indiára - Raxauli napjaink, 6. rész

Népek-kultúrák-városok

Fotó: © Teravágimov Pál - Varrókör

A fotózások

A Természetfotó Magazin előző számában bemutattam az indiai Raxault, illetve elmeséltem, hogyan kerültünk a világ e mindentől távoli szegletébe. Nézzük tehát, milyenek voltak a fotózással és videózással töltött napok a Duncan kórházban és Raxaul körrnyékén! Az első néhány napos beilleszkedési időszakot követően minden napomat fotózással és videózással töltöttem. Egy átlagos napon öt-hatszáz fotót készítettem és harminc-negyven percnyi videót, időnként többet. A legtöbbször reggel hat órakor keltem, kibogoztam magam a szúnyoghálóból, halkan kiosontam a szobából és pár perccel később már gyalogoltam az aznapi célpont felé. Reggelenként még Raxaulban is kifejezetten kellemes az idő, hat óra körül már kezd világosodni, de még nem süt a nap, kezdődik az élet a környező falvakban, tehát mindig van mit fotózni. Elég sok helyszín van, amiket váltogattam: a kórház közvetlen környéke, a kicsit távolabbi rizsföldek körüli részek, egy közeli pakisztáni falu, Sundarpurhoz, a leprások falujához vezető út, maga a leprások faluja, a kórház hátsó kijáratához közeli rész, a vasúti sínek környékén levő nyomornegyed, a raxauli főút környéke, és még sorolhatnám. A legtávolabbi is legfeljebb fél órás gyaloglással elérhető volt. Általában már előző este eldöntöttem, hogy reggel merre indulok. Amikor megláttam valami érdekeset, akkor odasétáltam, közben kinéztem, hogy az adott helyszínen ki lehet a családfő vagy a legtekintélyesebb férfi. Egyenesen hozzá mentem, széles mosollyal, kezemet a homlokomhoz emelve köszöntöttem (akkor is, ha aznap már századszorra tettem ezt), és megkérdeztem, hogy fotózhatok-e. Erre kivétel nélkül mindig az volt a válasz, hogy a megkérdezett lassú szemlehunyás mellett egy kicsit ingatta a fejét. Az első pár alkalom után megtanultam, hogy ez a jóváhagyás jele. Az első fotó mindig a „helyi főnökről” készült, utána azonnal meg is mutattam neki az eredményt. Ekkor általában elmosolyodott, a hangulat ezzel máris oldottabbá vált, és elkezdhettem fotózni azokat, akiket valójában kiszemeltem. Mindenkitől, akit le szerettem volna fotózni (a gyerekek kivételével), megkérdeztem, hogy mehet-e a dolog, de ez inkább csak formaság, mert miután látták, hogy a családfő jóváhagyta a dolgot, szinte soha nem utasítottak vissza. A nők néha egy kicsit szégyenlősek voltak, de amint megmutattam nekik az első elkészített fotót, általában elkezdett tetszeni nekik a dolog, így utána már egymást húzták a kamera elé.
Fotó: © Teravágimov Pál - Takarmányaprítás a leprások falujában

Ha be szerettem volna menni egy házba, arra külön is engedélyt kértem, de erre sem kaptam soha elutasító választ. Azt tudni kell, hogy Raxaul nem az a hely, ahol gyakran látni fotózó külföldieket (azok sem nagyon járnak ki a kórházból, akik ott dolgoznak, legalábbis nem azokra a helyekre, ahová én mentem), így a helyieknek szerintem legalább olyan izgalmas és érdekes volt, amikor megjelentem közöttük, mint nekem. Ráérősen, lassan tettem a dolgomat: ha egy adott helyszínen jó volt a hangulat, akkor leültem az emberek közé, megmutattam nekik a képeket, beszélgettem és nevetgéltem velük. Az, hogy mindenre volt idő, óriási előnyt jelentett ahhoz képest, mint amikor az ember csak egy-két napig van egy helyen és ezért szeretne minden alkalommal jó fotókat készíteni. Sundarpurba, a leprások falujába például legalább hatszor tértem vissza. Gyerek természetesen rengeteg van Raxaulban is, nagyon aranyosak voltak, de általában jelentősen megnehezítették a dolgomat, mert időnként egyszerűen nem lehetett tőlük fotózni. Volt olyan, hogy a kórház környékén akartam készíteni pár képet, de amikor már fél órája követte minden lépésemet egy mintegy 30 kisfiúból és kislányból álló csivitelő-kiabálólökdösődő csapat, akik minden alkalommal, amikor felemeltem a kamerát, elém ugrottak, akkor feladtam. A leprások falujában is történt ilyesmi az egyik látogatásom alatt. A földön ülve fotóztam, amikor egy kisebb őrjöngő gyerekcsapat szabályosan rám zuhant. A kamera úgy megütötte az orromat, hogy napokig fájt. Kis csalásokat is elkövettem persze, ez sem titok. Csak egy példa: egyik délután a leprások falujában voltam, és észrevettem, hogy jött át egy biciklis a Nepál és India határát jelentő kis folyón, a térdig érő vízben. A biciklis a folyóban elég érdekes látvány, ezért le akartam videózni. Szaladtam a folyópartra, de kiért a vízből, mire odaértem, hiába kiabáltam neki, hogy álljon meg. Kénytelen voltam megkérni, hogy menjen vissza. Nem nagyon értette a dolgot, de megtette, visszament a folyóba és újból kijött. Tehát, amit videóra vettem, az nem az igazi átkelés volt, hanem csak az ismétlés. De ennyi belefér szerintem. A reggeli fotózásról általában 9-10 körül értem vissza. Nap közben leggyakrabban a kórházban fotóztam, aztán délután – ha még volt kedvem és energiám – egy rövidebb kinti fotózásra indultam. Három óra körül kezdett megint elfogadható fény lenni, de 5 órára meg már szinte teljesen besötétedett, így a délutánok nagyon rövidek voltak.

Sundarpur

Már többször említettem Sundarpurt, a leprások faluját, amely Raxaultól mintegy 15 perces sétával érhető el. Tulajdonképpen ez egy nagyon szép, tiszta kis falu, lényegesen jobb, mint Raxaul nagy része, ezért aztán elég sokszor felkerestük. Volt, hogy csak egyszerű esti séta keretében mentünk oda, volt, hogy kifejezetten fényképezni szerettem volna. Az emberek itt is rendkívül kedvesek voltak velünk. A faluban több száz leprás család él, de persze nem mindenki fertőzött. Saját kis kórházuk, iskolájuk, tejgazdaságuk, csirkefarmjuk és szövőüzemük is van, ezekből biztosítják a megélhetésüket. A helyi leprakórház Bihar állam legnagyobb leprásokat kezelő intézménye. Itt csak a fekélyes betegeket ápolják, a többi beteg csak bejár a kórházba az egy-két havi gyógyszer-adagjáért. Minden ellátás és gyógyszer ingyenes, a kórházat nagyrészt magánadományokból működtetik. A lepra egyébként egy kórokozó által okozott betegség, hosszú antibiotikum-terápiával jól kezelhető. A baktériumok által okozott idegroncsolás, illetve érzés-zavar következtében a lepra gyakori szövődménye a végtagok fekélyes elváltozása. A közhiedelemmel ellentétben a lepra kevéssé fertőző, csak több hónapos szoros együttélés vezethet esetleg megfertőződéshez. Így tehát azt gondoljuk, jó esély van arra, hogy mi sem fertőződtünk meg a néhány látogatásunk alatt.
Fotó: © Teravágimov Pál - Raxauli csecsemő

Közösségi projektek

A Duncan kórházban külön osztály dolgozik az úgynevezett közösségi fejlesztési projektek támogatásán. Ez azt jelenti, hogy a kórház mintegy 250 környékbeli faluban támogat különböző közösségi kezdeményezéseket. Ezek elsősorban oktatással, kisvállalkozások támogatásával, illetve egészségügyi ellátással kapcsolatos kezdeményezések. Az oktatási projektek nem helyettesítik, hanem kiegészítik a hagyományos iskolákat. Különösen fontos a felnőttek oktatása. Vannak olyan falvak Raxaul környékén, ahol a felnőtt nők közül szinte senki nem tud írni és olvasni. A kórház egyik legfontosabb kezdeményezése ennek a mindenféle fejlődést megakadályozó írástudatlanságnak a felszámolása. A Duncan kórház működtet falusi terhesgondozó klinikákat is, az egyik ilyen klinikát volt alkalmam felkeresni. A kezelés két kis kunyhóban és az udvaron folyik.
A kórházból érkező ápolónők, kiegészülve helyi segítőikkel, hetente egy alkalommal elvégzik a legszükségesebb ellenőrző vizsgálatokat a falu terhes asszonyain, valamint ellátják őket vitaminokkal és fájdalomcsillapítókkal. Egy-egy vizsgálati napon 40-50 helyi vagy környékbeli asszony jelentkezik vizsgálatra. A szakképzett ápolónők külső vizsgálattal, tapintással, az úgynevezett Leopold-féle fogások alkalmazásával megállapítják a méh nagyságát, esetleges deformitását, a magzat fekvését és vitalitását. A vizsgálat fontos része a magzati szívhang ellenőrzése, amelyet az ápolónők hallócsővel végeznek el. A nem higiénikus körülmények között megszülető újszülöttek milliói halnak meg ma is világszerte az újszülöttkori tetanusz következtében. Az anyasági és újszülöttkori tetanusz a terhesség alatt beadott oltással megelőzhető, így ez is részét képezi a Duncan kórház terhesgondozó programjának.
Fotó: © Teravágimov Pál - Sundarpuri szövőműhely

Búcsú Raxaultól

A három hét, amit Raxaulban töltöttünk, szinte egy pillanatnak tűnt. Az utolsó délután a búcsúzkodás jegyében telt. Először elbúcsúztattak minket a szülőszobán, aztán külön elbúcsúztattak az orvosok is. Ültünk egy kis teremben, és szép sorban mindenki elmondta, hogy miért szeretett velünk lenni, s mennyire köszönik, hogy itt voltunk, és milyen hálásak. Teljesen zavarban voltunk, életünkben ennyi szép szót nem kaptunk még, meg sem érdemeltük persze. De közben egészen biztosan tudtuk, hogy szívből mondtak mindent. Úgyhogy igyekszünk jól beosztani ezt a sok szeretetet. Másnap reggel bámulatos pontossággal indult el a vonatunk Delhi felé. Útközben rengeteg élmény és gondolat kavargott a fejünkben. Zárásképpen álljanak itt Emese sorai az út során vezetett blogból: „Talán furcsa módja a szabadság eltöltésének, hogy idén három hétig (tavaly pedig négy hétig) majdnem folyamatosan dolgoztam, de egyáltalán nem bántam meg. Rengeteget láttam, tapasztaltam, tanultam a három hét alatt. Szélesedett a látóköröm, növekedett a toleranciaszintem, és ezek a dolgok nekem fontosabbak annál, hogy effektíve pihenjek. Jó érzéssel térek vissza.”
Szöveg, kép, videó: Teravágimov Pál
FotóOktatás fotóiskola