Online fotómagazin

Érdekes helyek

Karnyújtásnyira az ámbráscetektől

Élet a vízfelszín alatt

Azt hiszem, hogy elég véletlenszerűen csöppentem bele ebbe az ámbráscetes kalandba, mert általában másfelé szoktam utazni. Ezúttal viszont Sásdi Zsolt búvárfilmes barátom szólt – akivel már több projektben dolgoztunk együtt – hogy lenne egy érdekes lehetőség. Tavaly került kapcsolatba a Kék Bolygó egyesülettel, amely különböző programokat szervez elsősorban a tengeri emlősök felszíni megfigyelésére. Az egyesületben dolgozik például Pereszlényi Zsuzsanna tengerbiológus, aki külföldön is foglalkozott delfinkutatással. Ő vezeti a tudományos programot. Tavaly kezdték az ámbráscetes expedíciókat egy vitorlással az Azori-szigeteken, de víz alatti filmezésre akkor még nem sikerült engedélyt szerezni.
Fotó: © Selmeczi Dániel

Az Azori-szigetek az Atlanti-óceán közepén található szigetcsoport, 1500 kilométernyire Lisszabontól és majdnem 4000 kilométerre Észak-Amerikától. Roppant különleges helynek számít ez a kilenc sziget, amelyek környékén egész évben vannak ámbráscetek, de a fotózáshoz az kell, hogy szerencsés időjárást fogjon ki az ember. Hiába vannak jelen ezek a hatalmas emlősök, ha az erős hullámzás miatt ki sem lehet futni a vízre. Az év bizonyos időszakában más és más tengeri emlősök is megfordulnak erre, március-áprilisban például kékbálnák (Balaenoptera musculus) is megfigyelhetők.
Belevágtunk hát a két hetes expedíció megszervezésébe. Eleve ahhoz speciális engedély kell, hogy meg lehessen közelíteni a hajóval a ceteket, a vízbe pedig csak oktatói minősítéssel rendelkező búvárok mehetnek be. Meg kell jelölni a célt is, tehát a filmkészítést vagy dokumentálást, csak úgy a cetekkel úszkálásra nem adnak engedélyt. Természetesen ez nincs ingyen, ráadásul motorcsónakot is bérelnünk kellett, mert a megfigyeléshez, a vízbe ugráláshoz csak ez alkalmas, a vitorlás nem.
Ezek után pedig jött a reménykedés a megfelelő időjárásban: roppant gyorsan változtak a körülmények, egy napon belül is megélhettünk napsütést, esőt, erős szelet úgy, hogy el sem mozdultunk a szigetről. Minden reggel lesétáltunk a bázishoz 9 órára, ahol megmondták, hogy aznap megyünk-e a nyílt vízre avagy sem. Ha minden jól alakult, akkor sem volt túlzottan meleg, mert a nappali hőmérséklet általában 20 fok körül mozgott, a víz pedig 18 fokos volt. Gyakorlatilag folyamatosan készenlétben álltunk.
Fotó: © Selmeczi Dániel

A cetes merülés nem készülékkel zajlik. Számomra is érdekes módon mostanában több helyen alakult úgy, hogy csak sznorkellel mentem be fotózni, például Dél-Afrikában vagy nemrég Indonéziában, amikor cetcápákkal úsztunk. Azt is mondhatom, számomra ez új dimenziója a fotózásnak és búvárkodásnak egyaránt.
Az utóbbi időszak hasonló búvárfotós élményei után ennek a kihívásaira már fel voltam készülve, amikor a csónakba szálltam. Érdekes, hogy a bálnanéző túrák arra a tudásra alapoznak, amit még a bálnavadászok szereztek a régmúltban. Voltak figyelők a hegytetőn, akik annak idején a vadászokat riasztották, de amikor a vadászatról lemondtak, a ceteket jól ismerő helyiek a bálnanéző turizmusra váltottak.
A hegyen tehát most is ott vannak az emberek, akik figyelik a tengert és rádión keresztül navigálják a csónakokat. Így aztán villámgyorsan a helyszínre tudtunk érni. Persze össze kellett egyeztetni a mi munkánkat a bálnanéző hajók érdekeivel, mert ha mi vízbe mentünk, az állatok gyakran lemerültek, tehát a turisták nem sokat láttak belőlük. Mindenesetre igyekeztek úgy szervezni mindent, hogy mindannyian megkapjuk, amiért mentünk, tehát vagy kicsit később dolgoztunk, vagy próbáltunk “saját ámbráscetet” találni.
Fotó: © Selmeczi Dániel

Meglepett, milyen nagy számban élnek az Azori-szigeteknél a tengeri emlősök, és mint az kiderült, a számuk folyamatosan növekszik. A hosszú távú megfigyelésekkel foglalkozó szakemberek szerint ennek egyértelmű jelei vannak. Sok ámbráscettel (Physeter macrocephalus) is találkoztunk, melyek igencsak tekintélyes méretű állatok; a bikák akár 20 méteresek is lehetnek, ezzel a legnagyobb fogasceteknek számítanak a Földön. Az ámbráscet az egyik legkönnyebben felismerhető cetféle, annak ellenére, hogy ritkán mutatja meg magát. Ferdén előretörő bozontos páraoszlopa olykor elegendő az észrevételéhez. Közelről a hatalmas fej, mely az állat testének harmadát teszi ki, a kissé kiemelkedő páratlan orrnyílás és a ráncos bőr szinte téveszthetetlenül beazonosítja a fajt. Mivel ideje nagy részét a víz alatt tölti tintahalakra vadászva, a kutatók hidrofonnal követik nyomon az állatot. Képes akár 1,5- 2 órát is a víz alatt maradni és több mint 2000 méter mélyre alámerülni. A maximális elért mélység 3000 méter körül van. Ilyen hatalmas mélységben az állat tüdeje összezsugorodik, az oxigént az izmaiban és a vérben tárolja, szívverése akár a negyedére is lelassulhat.
A vér ekkor már csak a létfontosságú szervekhez áramlik, mint például a szív és az agy. Az általános merülési idő azonban 45 percnél rövidebb, és felszínre jövetelkor 12-20 másodperces kilégzések jellemzik. Átlagban 3-6 percig vannak a felszínen, ez volt az az időszak, amikor lencsevégre kaphattuk őket. Többnyire lassan úsznak, akár mozdulatlan stádiumban is megfigyelhetőek, bár nekünk nem volt ekkora szerencsénk.
A felszínre jövetel pillanatában kellett őket kiszúrni, kellő szakértelemmel a közelükbe férkőzni, csendben belecsúszni a vízbe és ekkor lehetett csak fotózni - ha szerencsénk volt. Az útvonalukat keresztezve állt meg jellemzően a hajó, ekkor a motort leállították, beereszkedtünk vízbe, de az állat bármikor másfelé fordulhatott. Kemény meló volt, emlékszem olyan napra, amikor ötvenszer másztam ki és be a csónakba. A brutális, 50 méteres víz alatti látótávolság viszont segítette a munkánkat. Ha erősebb volt a hullámzás, nehezebben vettük észre az állatokat, és érdekes módon maguk az ámbráscetek is gyorsabban eltűntek ilyenkor a víz mélyén.
Nem csak ámbráscetekkel találkoztunk az Atlanti-óceánban: feltűntek nagy csapatokban rövidcsőrű közönséges delfinek (Delphinus delphis), továbbá palackorrú delfinek (Tursiops truncatus) és Risso-delfinek (Grampus griseus) is. Az utóbbiakkal csak egyszer találkoztunk, hiszen igen ritka és félénk faj, a hajókat messze elkerülik. Közönséges delfinekkel azonban szinte minden nap találkoztunk.
Fotó: © Selmeczi Dániel

Nagy csapatokban kísérték a motorcsónakot és a fiatal egyedek gyakran a hajóorr közelébe úsztak, hogy az általunk keltett hullámokon lovagolhassanak. Óriási élmény volt továbbá, amikor egy kérgesteknőst (Dermochelys coriacea) fedeztünk fel a távolban. Angol néven leatherback-ként emlegetik. A kérgesteknősök a ma élő tengeri teknősök között a legnagyobbak. Teljes testhosszuk (fejtől-farokig) 1.83-2.2 méter között változik, a mellső végtagok/ úszók hossza elérheti a 2.7 métert is, testtömegük pedig a 700 kilogrammot. Nagyon ritka teknősfaj, még a helyiek is csak elvétve találkoznak vele. A hüllők között az egyedüli faj, amely képes közel állandó magas szinten tartani testhőmérsékletét: az akár 10 fokkal is magasabb lehet, mint például az Atlanti-óceán 18 fokos vize. Azt hiszem, ezt is azok közé a különleges felszín közeli búvárélmények közé sorolhatom, amelyek ugyanúgy fantasztikusak, mint a mélyebben átélt kalandok.
Amikor mérleget vontunk, kiderült, a két hét alatt összesen két olyan nap volt, amikor ideálisak voltak a körülmények, mert sima volt a víz, sütött a nap, és a cetek sem voltak olyan tartózkodóak. Gyakorlatilag minden jó fotó ekkor készült. A tengeren egyébként hat napot voltunk kinn, merültünk készülékkel is, de azért nem volt annyi látnivaló, mint mondjuk a Vörös-tengeren, tehát a ceteknek köszönhetően lett emlékezetes ez a túra. A bizonytalan körülmények miatt gyakran előfordulhat, hogy hosszú időn át a partra kényszerülnek a turisták, tehát azt gondolom, mi szerencsésnek mondhattuk magunkat, mert jó felvételek sikerültek. Így is kimaradtak olyan dolgok a rossz idő miatt, mint a kékcápás merülés. Érdemes volna még visszamenni az Azori-szigetekre, mert a cápákkal vagy a kékbálnákkal való találkozás nagyon izgalmas lehet, és van annyira kedvező a látótávolság, hogy rendesen lehessen őket fotózni. Számomra nagy tapasztalat, hogy nem kell mindig palackot magunkkal vinni ahhoz, hogy nagyvadakat láthassunk. Minden búvárnak javaslom, hogy készüljön erre is, akár fejlessze a szabadtüdős képességeit ennek kedvéért, mert néha csak így tudjuk átélni ezeket a hihetetlen találkozásokat.
Selmeczi Dániel www.selmeczidaniel.com
Film: Sásdi Zsolt
Szakértő: Pereszlényi Zsuzsanna
FotóOktatás fotóiskola