Online fotómagazin

Érdekes helyek

A Tara, Szerbia legnyugatibb nemzeti parkja

Fotós kalandok

Szerbia nem tipikus turisztikai célpont. Nehezen akarjuk elfogadni, hogy a területen dúló háborúnak már másfél évtizede vége. Meg kell még barátkoznunk azzal is, hogy a közelmúltban déli szomszédunk tagjelölti státuszt kapott az Európai Unióba. Ha rászánjuk magunkat egy kalandozásra, fantasztikus helyekre juthatunk el. Igaz, némi nehézséget okozhat a cirill betűs írásmód, de az útjelző táblákon mindenhol latin betűkkel is feltüntetik az információkat. Az idegen nyelvek közül a szlávokkal és az angollal egészen jól lehet boldogulni. Arra azonban számítani kell, hogy a kevésbé frekventált helyeken az étlapok csak cirill betűvel íródtak.
Fotó: © Szabó Béla

Canon EOS 5D Mark II, EF 2,8/70-200 L USM 1/800s f/5 ISO 160
Számomra a szerb konyha tipikusan húsimádó, jellemzőek a rostonsültek, de nagyon sok zöldséget is fogyasztanak, elsősorban köretként, salátának. Használják a sertést, borjút, kecskét, birkát alapanyagként. Ugyanakkor nagyon sok és sokféle tejtermék is jelen van. Az éttermi árak, amerre jártam, megfizethetőek, az adagok, különösen vidéken eléggé emberesek. Egy véletlennek köszönhetően jutottam el első alkalommal Szerbiába. Az interneten kalandozva bukkantam rá a trombitafesztiválra. A fotóoktatás.hu-nál egykori tanítványommal, Becker Irénnel – aki Vajdaságban született – és két másik fotós kollégával elindultunk. Gondoltuk, ha már ott járunk, nézzünk körül egy kicsit a környéken. Így jutottunk el a Tara vidékére. Mint idegenek, felkerestük a területet felügyelő nemzeti park igazgatóságát, adjanak tanácsot, információt, mit érdemes megnézni nekünk, fotósoknak. Ekkor kerültünk kapcsolatba Boriša Čolić-cal, aki nagyon megörült a külföldi fotósoknak, különösen annak, hogy egyikük a Természetfotó Magazin szerkesztője. A beszélgetés során felajánlotta, ha van kedvünk, látogassunk vissza máskor is. Ezzel a meghívással élve Becker Irénnel már háromszor mentünk vissza a Tara vidékére a nemzeti park vendégszeretetét élvezni. Mindig más-más vidéken szállásoltak el bennünket, volt hely, ahol rajtunk kívül kilométerekre nem lakott senki. A Tara Szerbia legnyugatibb kiszögellése, a Drina által részben körbeölelt hegyvidék. Mintegy 50 km hosszan és 22 km szélességben terül el, 183 négyzetkilkométeren. Átlagos tengerszint feletti magassága 1200 méter, így a középhegységek sorába tartozik. Van olyan pontja, ahol majdnem 1000 méteres mélység tátong alattunk. A Drina szurdokban egyes helyeken alig szélesebb a folyó 100 méternél, és a fejünk fölött 7-800 méterre tornyosulnak a csúcsok. A Tara-hegységet 1893-ban ismerte meg a világ. Ekkor kezdődtek el a kutatások azzal a céllal, hogy minél átfogóbb ismereteket szerezzenek róla. A masszívum azonban nem tárta fel gyorsan titkait, több nemzedék szorgos és kitartó munkájára volt ehhez szükség. A hegység unikuma a csak itt előforduló szerb lucfenyő, vagyis a Pančićeva omorika.
Fotó: © Szabó Béla

Canon EOS 5D Mark II, EF 2,8/70-200 L USM 99s f/22 ISO 50, ND64, állvány
Nevét Josip Pančić-ról, az 1855-ben a fát leíró felfedezőről kapta. Ez a lucfajta abban különbözik többi társától, hogy sokkal karcsúbb és keményebb, tűleveleinek alsó része ezüstösen fénylik, s éretlen tobozai lila színűek. Többek között e különlegességnek is köszönhető, hogy a területet nemzeti parkká nyilvánították és a határain belül külön rezervátumokat hoztak létre. A hegység területére az első erdészek 1872-ben érkeztek, s az évtizedeken át folyó erdőgazdálkodás lassan ritkította az addig sűrű erdőket. Ezt megakadályozandó, 1950-ben már történtek lépések arra, hogy védetté nyilvánítsák a területet, de a nemzeti park megalapítása csak 1981-ben vált valóra. A nemzeti parkká nyilvánított térség nagysága 19 175 hektár, míg a nemzeti erdő területe 11 807 hektár. A Tara Nemzeti Park munkatársainak köszönhetően volt szerencsénk hosszabb időszakokat eltölteni a vidéken, nyáron, ősszel és télen is, igaz, az eredetileg tervezett februári utunkat halasztanunk kellett a hazánkat és a Balkánt is érintő hatalmas havazás miatt. A vidék egyes részein 2-2,5 méter hó hullott, fent a hegyen lehetetlen volt a közlekedés. Közel egy hónap múlva is csak hótalpak segítségével lehetett az utakról letérni. Izgalmas kaland volt számunkra.
Az együttműködésnek köszönhetően a nemzeti park ebben az évben Szabó Béla és Becker Irén, valamint Uros Petrovics egy alkotásának felhasználásával adott ki naptárt. Ezzel első alkalommal nevezett be a 16 éve megrendezésre kerülő, a Szerbiai Art Direktorok Klubja által meghirdetett Kalendar pályázatra. Itt a kiadvány különdíjat kapott. Az együttműködés következő állomásaként a Tara Nemzeti Park a két alkotó képeiből kiállítást tervez Szerbiában, hogy bemutassa a vidék természeti értékeit a magyar fotográfusok objektívjein keresztül. Tervezzük egy kiállítássorozat megvalósítását is idehaza a Tara területén készült anyagból.
Fotó: © Szabó Béla

Canon EOS 5D Mark II, EF 2,8/24-70 L USM 0,5s f//9 ISO 200, állvány
Ezúton szeretnénk köszönetünket kifejezni Milica Tomić-nak és Boriša Čolić-nak, valamint a nemzeti park munkatársainak, aki kísértek és segítették munkánkat. Külön köszönet a Tara kolostor igumánjának, hogy lehetővé tette számunkra a fényképezést abban a kolostorban, ahonnét a hagyomány szerint azok a szerzetesek indultak el a vidék lakóival, akik Szentendrét alapították.
Szöveg és kép: Szabó Béla
FotóOktatás fotóiskola